|
|||||
 |
kronológiák | » kisebbségtörténeti kronológia | |||||||||||||||||||||||
 |
|
||||||||||||||||||||||||
| találatszám: 10 találat | lapozás: 1-10 | ||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
| észrevételeim vannak  | kinyomtatom | könyvjelzõzöm |
Névmutató: Erdei Ferenc 1993. szeptember 7.Bihar megyében szept. 1-jei hatállyal felmentették a megye mind a négy magyar tanfelügyelőjét, az előző napon pedig leváltották húsz iskola igazgatóját. Viorel Sarca szakfelügyelő átszervezésről beszélt, igyekezett indokolni a felmentéseket: Kiss István György magyar szakos tanfelügyelőt azért menesztették, mert a magyar szakos tanfelügyelői állást megszüntették, Erdei Ferencet azért, mert Bihar megye 1666 tanítója közül csupán 334 magyar nemzetiségű, Kecskés Edit óvodai tanfelügyelőt ugyancsak azzal az indokkal, hogy 1277 óvónő közül csupán 174 magyar, így aránytalanul kevés óvónőt kellene felügyelnie. Csáti Rozália főtanfelügyelő-helyettest pedig azért bocsátották el, mert nem volt egyetemi végzettsége. /Rais István: Fölösleges a magyar tanfelügyelet. = Bihari Napló (Nagyvárad), szept. 7./2000. január 12.A dévai Corvin Kiadó új módszertani könyveket jelentetett meg a Tanítók Könyvtára sorozatban: Bárdos Ilona: Az olvasás- és írástanítás néhány kérdése, Erdei Ferenc, Szász Dezső, Schneider N. Antal: Tanítói kézikönyv az összevont osztályok tanítóinak. /Vajnár Ilona: Új módszertani könyvsorozat tanítóknak. = Szabadság (Kolozsvár), jan. 12./2008. február 23.Sepsiszentgyörgyi képzőművészek közös tárlata nyílt meg február 21-én Kecskeméten az Erdei Ferenc Kulturális és Konferencia Központban. A testvérvárosi kapcsolatok bővítésére hivatott bemutatkozón Sepsiszentgyörgy huszonnyolc kortárs képzőművészének alkotásai láthatóak. A tárlatot Jánó Mihály művészettörténész nyitotta meg. /(vop): Képzőművészeink Kecskeméten. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), febr. 23./2009. augusztus 4.Augusztus 2-án elhunyt Püski Sándor, a Püski könyvkiadó és a Püski könyvesház alapítója, igazgatója, lelke. Püski Sándor 1911. február 4-én született Békés nagyközség harmadik kerületében, Ibrányban, földműves szülők gyermekeként. A Pázmány Péter Tudományegyetem jogi karán 1935-ben avatták doktorrá. 1938-ban nyitotta meg könyvesboltját, egy évvel később alapította meg a Magyar Élet Könyvkiadót. Püski Sándor volt az ötletadója és fő szervezője az első, 1942-es, majd az 1943 augusztusában megrendezett híres szárszói konferenciáknak, valamint a Magyar Élet-tábornak. 1944-ben a német, 1945 után a szovjet megszállással szembeszegülő szellemi ellenállás vezéregyénisége volt. A kiadót 1950-ben államosították, Püski Sándort pedig 1962-ben bebörtönözték. Püski Sándor 1970-ben az Egyesült Államokba emigrált. 1975-ben hozta létre feleségével a Püski Kiadót, ebben az egykori Magyar Élet szerzőgárdáján kívül az akkori Magyarországon politikai okokból közlési lehetőségekhez nem jutó szerzők munkáit adták közre. A Püski házaspár 1988-ben tért vissza Budapestre és megalapította, majd működtette később fiaival a Püski könyvesházat és a kiadót. Könyvesboltjában a trianoni határokon inneni és túli Kárpát-medencei, valamint a nyugati magyarság képviselőinek legteljesebb merítése található meg a Németh László által emlegetett szellemi haza kincsestárából. Eme értékkészlet jelentős részét a Püski Kiadó maga rendezte sajtó alá. 1944-ig százharminc könyvet jelentetett meg, többek között Kodolányi János, Féja Géza, László Gyula, Veres Péter, Erdei Ferenc, Darvas József munkáit. Püski Sándor Könyvessors – magyar sors című könyvében összegezte egy irodalomért élő ember életútját. /Pósa Zoltán, Magyar Nemzet Online: A magyar nemzeti irodalom mentorának halálára. = Reggeli Újság (Nagyvárad), aug. 4./2010. november 6.Németh Magda: Mélységből mélységbeNémeth László és családja, 1944- 1945 A budapesti Nap Kiadó ún. "különleges" könyvek sorozatát jelenteti meg. Ebben a sorozatban, amelyben érdemes Kaffka Margit, Pilinszky János, Tatay Sándor könyveit is megemlíteni, Németh László lányának, Németh Magdának nemrég megjelent könyve olvasmány és kortörténet. Az utószót Monostori Imre írja. A 70 oldalnyi kis könyv (nemesen szép borítóval és nyomásban) a legnagyobb Németh lány, Magda emlékeit, leírását tartalmazza arról az időszakról, amelyről sem Németh László visszaemlékezéseiben, sem családi vonatkozású írásaiban nem esett szó. Magyarország német megszállása az írót és családját (hattagú család, a legkisebb lány alig másfél éves) veszélyből veszélybe sodorja. Szüntelenül költözniük kell, hiszen Németh László a Gestapo letartóztatási listáján szerepel, ugyanúgy íróbarátja, Illyés Gyula, akivel barátsága ezután még mélyebb együttérzéssé, a két család védelmi összefogásává válik. Az utószó írója, Monostori György szerint ez az egymást védő és féltő barátság most mélyül el igazán, hiszen az Illyés-Németh kapcsolat nem volt mindig felhőtlen lélektani, érzelmi háttér szempontjából. Illyés Gyula 1944 októberében megrázó sorokat ír a Némethez szóló vigasz-vallomásában: "Nincs haza már. Mit te álmodtál, elsüllyedt. Mit én keresek, csak ködlik még a víz felett. Így járunk, hajótlan hajóspár. Tegnap te rejtettél, ma együtt rejtezünk, holnap, úgy lehet, ellenfeled, én rejtelek, hogy párbajunk befejezhessük…" Németh Magda, akinek nem ez az első írása apjáról, családjáról, úgy véli, hogy apja talán a legkatartikusabb időt, az 1944-45-ös esztendőt, Budapest ostromát és az azt követő időszakot nem jegyezte fel, nem emlékezett meg róla. 14-16 hónapot ölel fel ez az időszak, amelyet Németh Magda tizenéves kislányként szinte végig apja mellett tölt. Ez volt Németh László bujdosásainak az időszaka, a gyermekekkel való foglalkozásé az iskola megszűnése miatt. Illyés Gyuláné, Flóra és a Püski házaspár közelléte, segítsége. Püski szerepe is rendkívül jelentős a család segítésében, hiszen 1945 márciusában a háborús katasztrófa állapotát élő Budáról leviszi őket Békésre, ahol testileg, lelkileg gyógyulni kezdenek. 1944. március 19-étől, a német megszállás napjától Németh László alig tartózkodik Budapesten. A Törökvész utcából izgalmas és körülményes módon Alsógödre kerül a családdal együtt Illyés Gyula is, néhány veszélyes napot töltenek együtt. 1944 decemberében az oroszok már nagy erővel nyomulnak a főváros felé, az ellenállásra berendezkedett németek nem sajnálják az ostromlott, kiéheztetett várost. Eljött a szenteste. "Apu is hazajött karácsony estére. Valahonnan került karácsonyfa. Anyu hasznos ruhaneműkkel, egy-két apró ajándékkal igyekezett enyhíteni a ránk váró súlyos jövő gondolatát. Volt »fagyújtás«, karácsonyi ének, rövid ideig tartó meleg karácsonyi hangulat. Finom vacsora került az asztalra. Az asztalt sokan ültük körül… A vacsorának felében voltunk, amikor egy halálra vált honvéd rontott be a szobába, s jelentett Horváth Zoltán rokonunknak a vacsoraasztalnál: Százados úrnak alássan jelentem, a szomszéd utcában vannak az oroszok." Így emlékszik mindenre a tizenéves kislány. Ezen az éjszakán Illyésékhez mennek, velük együtt a Rózsadomb másik oldalára, 2-3 kilométerre. "Akkor még nem tudtam – írja Németh Magda –, hogy ezzel a karácsonnyal lezárult gyermekkorom. Amit a következő hetek, hónapok hoztak, hirtelen felnőtté érlelt." Az ostromot a Sarolta leánykollégium hegybe vájt pincéjében vészelik át, az Illyés családdal együtt, élelem nélkül, földre terített szalmán éjszaka. Így sebesül meg anyjuk, sorbaállás közben. Magda lesz a család támasza, karján hordja a kis Csillát. Nehéz elképzelni siralmas állapotukat, hat hétig a pincében négyszáz munkaszolgálatossal és a környékbeliekkel összezárva. Hat hétig tart az ostrom, amikor újabb veszedelem következik, az oroszok megjelenése. Orosz katonák garázdálkodása van napirenden, a férfiak bujkálnak, Törökvész utcai házuk kirabolva, szétlőve, Németh László kéziratai, könyvei széttaposva a földön. Megpróbáltatások sora mindaddig, amíg Püskiék hívására, másfél napos utazás után Békésre érkeznek, tiszta lakásba, védelmezve, élelemmel ellátva. Gyógyul tetvektől elsebesedett bőrük, újraélednek ebben a környezetben, Németh László írni kezd, a Sámson című drámáját írja, ám az új rendszer nem a méltányosság, vagy írói munkássága elismerésének ideje. Hamarosan Féja Gézával együtt letartóztatják. Kihallgatásakor mégis csoda történik, a kihallgató elvtárs együttműködésre kéri fel, éjjel pedig egy gyűlésről jövet Veres Péter is bekopog az ablakán. Nem tud segíteni – hangsúlyozza, az írók dolgában Pesten döntenek. Erdei Ferenc is elkerüli, sőt Püskit is Németh László megtagadására ösztönzi. Így Németh László nem kaphatott segítséget a parasztpárttól, amelyhez tulajdonképpen a legközelebb állt. 45 áprilisától az "ellenséges" táborhoz számítják az uralkodó pártok. Szertefoszlik a debreceni egyetemi könyvtárosi állás reménye is – Orosházán, Békésen óraadó tanárként sem dolgozhatott –, az ott élő Karácsony Sándor és Németh László együttléte nem kívánatos. Illyés Gyula siet segítségére a valamiképpen kialakult pozíciójából, ám egyetlen megoldás, azaz családfenntartó lehetőség kínálkozik számára, a hódmezővásárhelyi tanári állás. Életének új szakasza kezdődik. Hamar belátja, hogy "ő az új rendszerben legfeljebb megtűrt lehet." Mégis itt írja meg A tanügy rendezése című legjelentősebb pedagógiai tanulmányát, és igazi pedagógussá válik. Néhány év múlva ettől is eltiltották. Honnan az erő, az erőforrás ezután, hiszen megírja nagy regényét, az Égető Esztert, és az Irgalom regényét. Hatalmas fordításirodalom áll mögötte. Alexej és Lev Tolsztoj, Kleist, Lessing, Garcia Lorca művei. Tegyük hozzá, hogy az ő művei napjainkig 24 nyelven jelennek meg. A legnehezebb időkben a Kriterion jóvoltából itt, Erdélyben olvastuk műveit. A Kriterion mindent megtett, hogy Németh László ne menjen feledésbe. Már az általános iskolában tananyag volt (részlet a Kocsik szeptemberben c. regényéből), drámáit és regényeit olvasták és elemezték a líceumban. Németh László köztünk maradt. Még mindig sok olvasni- és gondolkodnivalót ad. Németh Magda könyve pedig megerősíti ezt, fényt derít pályafutása oly gyötrelmes éveire. Rózsa Mária, Népújság (Marosvásárhely) 2012. augusztus 18.Fantázia az összevont osztálybanAz első kiadás, úgy tudom, sikerkönyv volt. Mikor is jelent meg? 2001-ben jelent meg, ugyanezeknek a szerzőknek a tollából. Schneider Németh Antal nyugalmazott tanár úr, a Nagyváradi Pedagógiai Líceum pszichológia szakos tanára volt évtizedeken keresztül; Erdei Ferenc és Szász Dezső tanító urak pedig hosszú ideig összevont osztályokban tanítottak. Tehát a szerzők olyan pedagógusok, akik jól ismerik ezt az oktatási formát, és tudják, hogy az összevont osztályokban folyó munka mekkora fejtörést okoz nemcsak a tapasztalt tanítónak, tanárnak, hanem annak is, aki frissen végezte a tanítóképzőt, illetve az egyetemet, a nagyvárosok óvodáiba, iskoláiba járt pedagógiai gyakorlatra, és aztán kikerült egy kicsi vidéki iskolába, ahol olyan osztályt kapott, amelyikben szimultán oktatást kell folytatnia. Kérem, mondja el, milyen is ez az összevont osztály. Olyan osztály, ahol a nagyon alacsony gyermeklétszám miatt adott esetben együtt tanul az első és a harmadik, illetve a második és a negyedik osztály. Előfordul az is, hogy az adott helységben csak öt elemi iskolás korú gyerek van, akkor összevont oktatási formában zajlik az első—második—harmadik—negyedik osztály oktatása. Románia, mint köztudott, a kicsi falvak országa, ahol a lakosságnak a 60 százaléka még mindig vidéken él. Nagyon sok az olyan kis település, ahol megmaradtak az elemi iskolák, ahol egy—négy osztályban folyik az oktatás, de a kis gyermeklétszám miatt ez összevont osztályokban történik. Ebből kb. arra lehet következtetni, hogy szép hazánkban, ha akarjuk, ha nem, falvakon az összevont osztályoké a jövő. Hát a vidéki oktatásban, mondhatnám, ez így is lesz. Nagyon sok vitafórumon vettem részt ezzel kapcsolatban. Pedagógiai berkekben immár örökzöld téma az összevont oktatási forma. Voltak például tanügyminiszterek, akik egyszerűen meg akarták szüntetni ezt. Azt mondták, például, hogy nagyvárosokban nincs mit keressen az ilyen oktatás. Nem biztos, hogy így van. Még Nagyváradon is a külvárosban van egy olyan iskola, ahol a magyar gyerekek összevont oktatási formában, úgynevezett szimultán oktatásban tanulnak. Nagyváradon, ahol ennek a könyvnek az ötlete, gondolata tizenkét évvel ezelőtt megszületett... El kell mondanom azt is, hogy tíz évvel ezelőtt a könyvnek első kiadásának nagyon nagy sikere volt. A pedagógusok örömmel fogadták és nagyon hamar megvásárolták. Nemcsak azok a tanítók vették meg ezt a kézikönyvet, akik ilyen összevont oktatási formában tanítanak, hanem azok is, akik homogén osztályokban dolgoznak, de úgy gondolták, hogy ezzel gazdagítják a módszertani könyvtárukat. Lehet azt gondolták: előbb-utóbb rájuk is az a sors vár, hogy összevont osztályban kell majd tanítaniuk. Vagy pedig észrevettek valami érdekest, izgalmast, ami csak ebben a tanítási formában születhet meg, ami más, mint a megszokott tanítói gyakorlat. Mert bevett szokássá vált sajnálkozni: milyen rossz, hogy összevont osztályt kell létesíteni; milyen nehéz abban tanítani stb. Viszont a könyv kéziratát olvasva, én legalábbis arra jöttem rá, hogy lehetőségek is rejlenek az összevont osztályban. Néha úgy tűnik, mintha az összevont osztály többet nyújt a tanulónak mint a hagyományos osztály. Ön hogyan látja ezt? Hosszú ideig a tanügyi igazgatóságon dolgoztam, Bihar megyében. Tizenöt évig az elemi és az óvodai oktatás volt a munkaterületem. Nagyon sok óralátogatást végeztem ezekben az osztályokban, és azt láttam, hogy azok a gyerekek, akik ilyen oktatási formában tanulnak, sokkal többet tudnak. Valóban? És ki lehet ezt így jelenteni? Igen, jól hallotta. Mert gondoljon csak arra, hogy a másodikos gyerek végignézi és végighallgatja azt is, ami a negyedik osztályban folyik, amit a tanítónéni a negyedik osztályos gyereknek mond, illetve az elsős hallja azt, amit a harmadikosnak tanítanak, akivel együtt van az összevont osztályban. És rá is ragad valami belőle. Mert köztudott, hogy a kicsit mindig az érdekli, amit a nagyobbak csinálnak. Szeret tanulni tőlük, talán jobban is mint a tanítónénitől. Szereti utánozni a nagyobbakat, és gondolom: ezt jól ki lehet használni az összevont osztályban. Valóban a kisebb diákra nagyon sok ragad rá menet közben, és megvan ennek az oktatási formának a specifikus módszertana, amely figyelembe veszi ezt. A most újra megjelenés előtt álló kézikönyv, mondhatnám, olyan mint egy receptkönyv. Csak fel kell lapozni, és a tanító megtalál benne mindent, lecketervektől elkezdve a tanmenetig, módszertani ajánlásokig. Sőt még azt is, hogyan rendezze be az osztályt, hogyan helyezze el az osztály bútorzatát, hogyan ültesse a gyerekeket. És miként ön is érzékelte, aki elolvassa ezt a könyvet, láthatja, hogy nem kell annyira idegenkedni ettől az oktatási formától. Újdonságként megemlíteném: a könyv új kiadásában van egy olyan fejezet, amely leírja, hogy a külföldi oktatásban is, például Kanadában, milyen jól tudják kamatoztatni ezeket az ismereteket; ott is van összevont oktatási forma. Schneider Német Antal tanár úr felvette a kapcsolatot a volt tanítványaival, azokkal akik a nagyváradi tanítóképzőben végeztek, és elkerültek külföldre: Kanadába vagy az északi országokba, Norvégiába, Finnországba stb., és véleményt kért tőlük a szimultán oktatással kapcsolatosan. Vallomásaikból kiderül, hogy mennyire hatékony az összevont oktatási forma ezekben az országokban, és hogyan dolgoznak az ilyen jellegű osztályokban. De szemléleti különbség is van közöttük és közöttünk. Mert azokban az országokban, amelyeket említett, a kompetenciák elsajátítása a cél. Míg nálunk a magolás, a tananyag elsajátítása áll előtérben, és ezzel, hogy is mondjam, még mindig valahol a XIX. században tanyázunk. Erről vallanak, például, a gyönyörű érettségi-eredmények! Azért engedtessék meg nekem, hogy differenciáljak egy kicsit. Egy-négy osztályban másképpen történik az oktatás, mint egy—négy osztálytól felfelé. A tanítók igenis arra törekednek, hogy kompetenciákat fejlesszenek. Akár homogén osztályról, akár szimultán vagyis összevont osztályról van szó, a főfeladat, ugye, az írás, olvasás, számolás megtanítása, s az ezzel kapcsolatos az alapfogalmak kialakítása, ami bizonyos kompetenciák kialakítását feltételezi. Itt a nagy gond az, hogy egy összevont osztályban végzett gyerek, aki hozzá van szoktatva ahhoz, hogy mindent percre pontosan csinál, mert a szimultán oktatás elképzelhetetlen, egyszerűen lehetetlen a nagyon-nagyon pontos időbeosztás nélkül, mibe csöppen majd bele ötödik osztályban... Tehát az összevont osztályokban nagyon fontos az időbeosztás. Az, hogy mennyi időt szán a tanító az első osztályos munkájára, hogy mennyi időt szán a harmadik osztályos gyerek munkájára, mennyi időt tart szükségesnek az önálló munkához, mennyit a frontális tevékenységhez? Stb. Megvannak azok az elvárások, amelyeket ezekben az osztályokban szigorúan be kell tartani. Nagyon rideg és kegyetlen dolognak tűnik ez: sok elvárás és azok szigorú betartása. Nekem másért tetszik az, amit az önök könyvében olvastam. Azért, mert fantáziát látok benne: a fantázia működését! Az összevont osztályban a tanító a színházi rendezőhöz hasonlít. Pontosan így van! Helyzetbe kell hozznia minden gyermeket, az előadás – esetünkben a szimultán oktatás - valamennyi szereplőjét, minden kisdiákot, legyen az elsős vagy harmadikos, másodikos vagy negyedikes, hogy elérjen velük valamit. Roppant izgalmas munka lehet! Nagyon-nagyon érdekes és izgalmas. Még el szeretném mondani azt, hogy annak a tanítónak, aki ilyen osztályban tanít, napról napra készülnie kell. Úgy kell bemennie az osztályba, hogy előzőleg már elkészítette a feladatlapokat mindenféle tantárgyból, kisakkozta már, hogy melyik percben ki mivel foglalkozik – tehát nem ott improvizál, a tanulók előtt. Illetve hogyha improvizál is, nagyon fel kell hogy legyen készülve arra. Tehát nagyon nagyok az elvárások ezekkel a tanítókkal szemben, és a statisztikákat szerint Erdélyben 800 magyar tanító van, aki ilyen oktatási formában dolgozik. Vagyis körülbelül egyharmada a tanítóknak. Ugyanez az arányuk Bihar megyében is, ahol a tanítóknak megközelítőleg egyharmada dolgozik szimultán oktatási formában. Önök tehát rendkívül komolyan veszik-e ezt a dolgot. De országos viszonylatban más a helyzet. A könyvben utalás történik arra, hogy a tanügyi törvényhez mellékelt módszertan meglehetősen „faramuci" módon kezeli ezt az oktatási formát, vagyis országos szinten nem veszik komolyan. Pedig ha nálunk, romániai magyaroknál 800 tanító dolgozik összevont osztályokban, akkor román viszonylatban ezt a számot meg kellene szorozni minimum héttal vagy nyolccal, nemde? Pontosan, így van. Egyáltalán van román szakirodalma ennek az oktatási formának? Létezik e olyan román szakkönyv, amely az önökéhez hasonlóan részletezi ezt a kérdést? Tudomásom szerint nincs. És nem hallottam, hogy történt volna ilyen próbálkozás. A Nagyváradi Egyetem magyar tanító-, óvónő- és tanárképző szakán tanítok, kapcsolatban vagyok a román kollégákkal is, akik a román szakon tanítanak, és rendkívüli elcsodálkoztak, hogy nekünk van ilyen kézikönyvünk. Azt mondták: jó lenne lefordítani románra és adaptálni ezt a kézikönyvet. Én egyébként a parlamentben interpelláció formájában kérdést intéztem a tanügyminiszterhez, eléje tártam a hozzám forduló tanítók problémáját, nevezetesen azt, hogy most ősszel faluhelyen, ahol öszevont osztályok vannak, mi történik az előkészító osztályokkal? Azt a választ kaptam, hogyha megvan a megfelelő létszám, és az önkormányzat, ugye, a gyermekszorzóval és a bérkiegészítéssel biztosítani tudja, hogy különálló osztály legyen az előkészító osztály, ott semmi gond. Különben... Tehát a minisztérium az önkormányzat térfelére utalja át a kérdést. Ha az önkormányzat gazdag, akkor biztosítani tudja a külön tanítói fizetést, vagyis azt, hogy az előkészítő osztálynak külön tanítója legyen. De ha nem áll módjában, akkor elképzelhető, hogy az előkészítő osztályosokat az elsősökhöz fogják besorozni, és kínlódhat majd az a tanító, aki együtt tanítja az előkészítő osztályt, az első osztályt és a harmadik osztályt. Ebben a kézikönyvben utalások vannak az előkészítő osztályra, és a szerzők a fenti helyzetre is próbálnak megoldásokat kínálni. Vagyis az előkészítő osztályt már mint létezőt vették be a könyvbe. És a tanügyi törvény vele kapcsolatos előírásait is. Ez volt az én szerepem és ez volt az én feladatom, gondoskodnom kellett arról, hogy a szerző kollégák állandóan napirenden legyenek a tanügyi törvény alakulásával, a vele kapcsolatos törvényhozási változásokkal, és hogy az új dolgok bekerüljenek a könyvbe. Meg vagyok győződve róla, hogy ez a Tanítói kézikönyv nagyon hasznos kiadvány és nagy sikere lesz a pedagógusok körében. Tehát valóban érdemes lenne lefordítani románra és kiadni románul is. Ezáltal országos viszonylatban is használhatnák. Ismerek a Váradi Egyetemen olyan szakembert is, aki elvállalná a fordítást. A román tanszék tanszékvezető-helyetteséről van szó, akinek tanítói alapképesítése van, onnan jutott egyetemi tanári szintre és nagyon jól ismeri ezt a kérdést. Ugyanakkor nagyon jól tud magyarul, ismeri a magyar nyelvben használt pedagógiai szakkifejezéseket, tehát nem lesz nehéz átültetnie azokat. Beszélgettem vele erről, s mint mondta, szívesen elvállalná a fordítást, mert véleménye szerint hiányt pótolna ez a munka, román nyelven nincs ilyen kézikönyv. Mint említette, hogy 800 olyan tanítónk van, aki összevont osztályban tanít. Megvan-e számukra a tapasztalatcsere lehetősége? Megyei szinten megvan. A tanfelügyelőségek közreműködésével rendszeresen megszervezik a módszertani és a pedagógiai köröket, és ezek keretében mindig külön időt szentelnek az összevont osztályokkal kapcsolatos problémáknak. Főleg a kezdőkkel foglalkoznak, segítenek nekik abban, hogy meg tudjanak bírkózni ennek az oktatási formának a követelményeivel. Ezért szeretnénk bemutatni ezt a kézikönyvet ősszel, a tanévkezdés után, mert nagy az érdeklődés iránta. Körülbelül mekkora példányszámra lenne szükség? Gondolom 2 000-2 500 példányra, amit szerintem megvásárolnának a tanítók és az egyetemisták is. Erdélyben és a Partiumban elkelne ennyi belőle. Maszol.ro 2012. október 29.Hetven év az irodalom és közélet szolgálatábanTisztelettel köszöntjük a 90 éves Katona Szabó Istvánt Katona Szabó István november tizedikén lesz kilencvenéves. Élete és egész tevékenysége szorosan összefonódik az erdélyi magyarság jelenkori történelmével. Az írót, kritikust, szerkesztőt 2012. november 11-én a Gödöllői Iparművészeti Műhely Alkotóházában köszöntik fel a Gödöllői Új Művészet Közalapítvány szervezésében. A találkozón bemutatják Katona Szabó István: A nagy hazugságok kora. Életem Erdélyben 1948-1968 című, a Kráter Kiadónál nemrég megjelent önéletírását. Kézdivásárhelyen született, 1922. november 10-én. Szülővárosában kezdte tanulmányait, a kantai katolikus gimnáziumban. 1937-ben megszakítva tanulmányait, kereskedőinas Óradnán, majd szövőgyári munkás Nagyszebenben. 1939-ben a Marosvásárhelyi Református Kollégiumban folytatta tanulmányait, tehát megismerte és megtapasztalta a kisebbségi sorban működő mindkét felekezeti iskolarendszer helyzetét. 1943-ban részt vett a balatonszárszói konferencián, majd a kolozsvári Ferenc József Tudományegyetemre iratkozott és az abból átalakított Bolyai Tudományegyetemen végzett 1947-ben, ahol közgazdaság tanári diplomát szerzett. Mint egyetemi hallgató az erdélyi népi kollégiumok szervezője, a Móricz Zsigmond Kollégium diákigazgatója (1945-47). A Magyar Népi Szövetség (MNSZ) száztagú intézőbizottságának tagjaként, csatlakozva Nagy Géza tiltakozásához, az ifjúság képviseletében, 1945 novemberében Marosvásárhelyen az Erdély határainak módosítását ellenző, a kisebbségi jogokat feladó kiáltvány ellen szólalt fel és szavazott, és a kiáltvány elfogadása ellen tiltakozásként kilépett az MNSZ intézőbizottságából. Újságírói pályáját a kolozsvári Világosságnál kezdte, amelynek munkatársai között volt Jékely Zoltán, Derzsi Sándor, Nagy Elek (Méhes György), majd Sütő András. Egy évig tanár a bánffyhunyadi magyar gimnáziumban, majd 1948-tól egy évtizeden át a Falvak Népe szerkesztője, ahol munkatársai Asztalos István, Horváth István, Kós Balázs és Sülő András. 1958-tól a marosvásárhelyi Művészet, majd Új Élet főszerkesztő-helyettese 1967-ig, amikor a jogtalanul letartóztatott Bözödi György melletti kiállása miatt alacsonyabb beosztásba kerül, majd nyugdíjazásáig (1982) a művészeti rovat vezetője volt. Írásaiban, cikkeiben az akkori idők cenzúrája és ideológiai kizárólagossága ellenére, igyekezett feszegetni az ellentmondásokat és felszínen tartani az erdélyi magyarságnak az egész magyar nemzet egységéhez való tartozás gondolatát. 1955-1986 között a Romániai Írók Szövetsége, 1986 óta a Magyar Írószövetség tagja. 1986 óta Magyarországon, Gödöllőn lakik. Számos cikket, tanulmányt közölt a Hitel, Napjaink, Magyarok, A Céh, Erdélyi Magyarság és más lapokban. 1990-ben jelent meg A nagy remények kora (Erdélyi demokrácia, 1944-1948), 1991-ben A megtévesztettek – Életem Erdélyben, 1993-ban Lélekharangok című önéletírás, ezekben az erdélyi magyar kisebbség valós helyzetét tárta fel saját élményei alapján. A gyermekkorától készülő A nagy hazugságok kora (1948-1956) című önéletírásában a „szocializmust építő népi demokratikus” rendszer romániai és magyarországi hazugságait leplezi le átélt tapasztalatai alapján. Emlékezései Családi helyzetemről meg kell említenem, hogy feleségem Bódis Erzsébet iparművész, aki a székely szőnyeg továbbfejlesztésével teremtette meg saját stílusát és teremetett olyan anyagot, melyet az Ernst Múzeumban állított ki. Leányom Katona Szabó Erzsébet, Ferenczy-díjas textilművész. Tehát egész életem szorosan kötődött a képzőművészeti élethez. A legjelesebb erdélyi művészekkel voltam állandó kapcsolatban Kós Károlytól Nagy Imréig, Gy. Szabó Bélától Mohi Sándorig. Mint a művészeti rovat vezetője több évtizeden át írtam-támogattam a művészeket, lexikont szerkesztettem az Új Élet keretében, bemutatva erdélyi és magyarországi művészeket is. Szavalóesteket szerveztem, melyen olyan jeles művészek léptek fel sorozatban, mint Illyés Kinga, Nemes Levente, Visky Árpád, Ferenczy István – marosvásárhelyi és kolozsvári művészek. Fő szempontom az volt Sütővel teljes egyetértésben, hogy a magyar irodalom és művészet teljes egységben fejlődhet, a múlt legértékesebb hagyományainak folytatása révén. Szülővárosomban, Kézdivásárhelyen éltem 1937-ig, elemi és négy gimnázium elvégzése után inas voltam Kolozsváron, Óradnán, gyári munkás Nagyszebenben, 1939-től 1943-ig Marosvásárhelyt a református kollégiumban végeztem. 1941-ben Móricz Zsigmond személyes biztatására anyagot gyűjtöttem Tolnai Lajosról, melyet a Kelet Népe közölt. Írásaim az Ifjú Erdélyben, Magyar Út, Magyar Erő, Március című lapokban jelentek meg. Részt vettem 1943-ban a Szárszói Találkozón. Személyesen ismertem Móricz Zsigmondot, Jócsik Lajost, Németh Lászlót, Veres Pétert, Szabó Pált, Sinka Istvánt, Illyés Gyulát, Erdei Ferencet, Kovács Imrét, Tamási Áront és az erdélyi írókkal dolgoztam együtt (Balogh Edgár, Jékely Zoltán, Asztalos István, Horváth István). A Világosság, Falvak Népe, Utunk, Művészet, Új Élet belső munkatársa voltam (Marosvásárhelyt, Sütő Andrással együtt több mint 30 évig, nyugdíjazásomig). Szervezője voltam Püski könyvbarát mozgalmának, finn kiállítást rendeztem Kolozsvárt 1943-ban. Megszerveztem és vezettem a Móricz Zsigmond Kollégiumot és kiadóját 1945-ben. Tiltakoztam 1945 novemberben a Marosvásárhelyi Kiáltvány ellen, mely Erdély határait véglegesnek fogadta el a béketárgyalás előtt. Áttelepülésem után (1986) megszerveztem Gödöllőn a Remsey Alapítványt, Nagy Sándor Művészeti Díjat szerveztem, kiállítást, tudományos konferenciát rendeztem az 1000 éves a magyar iskola keretében az erdélyi magyar felsőoktatás történetéről, megszerveztem a Bolyai Egyetem Barátainak Egyesületét és Alapítványt, több gyűlést szerveztem a Kolozsvári Magyar Egyetem visszaállításáért. Megszerveztem a Magyar Érdekvédelmi Szövetséget, az Erdélyben és más határon túli területeken elkobzott magyar intézmények és magánszemélyek vagyonának visszaadásáért, és több tiltakozó gyűlést szerveztem ennek érdekében, Tőkés László és Tempfli József püspökökkel együtt, főképp az egyházi iskolák és vagyonok visszaadása ügyében. Megalapítottam és kiadtam a Magyar Égtájak című képes folyóiratot, melyet 2000-ig működtettem, majd olvasóim számára e-mailen folytattam, tájékoztatva őket a Kárpát-medencei magyarság helyzetéről. Székely Újság (Székelyudvarhely) 2012. november 13.Négy évtized összevont osztályokban tanítvaSzász Dezső immár 30 éve tanít Gálospetriben, összességében pedig 41 éve oktatja a gyerekeket írásra, olvasásra, számolásra. És mindezt a több, mint négy évtizedet összevont osztályokban töltötte. Kitartóan, csendben végzi a dolgát, ahogy mondani szokás, a nemzet napszámosaként. Nemrégiben jelent meg az összevont osztályokban tanítóknak szánt „Tanítói kézikönyv”. A társszerzők Schneider N. Antal nagyváradi, Erdei Ferenc székelyhídi, és Szász Dezső gálospetri pedagógusok. A könyvbemutatón figyeltem fel arra, hogy Szász Dezső nem csak, hogy összevont osztályban tanít, de azt már 41-ik éve teszi, amiből három évtizede az Értarcsa községhez tartozó, elég isten háta mögöttinek számító Gálospteriben okítja betűvetésre a magyar osztályokba járó gyerekeket. Manapság, amikor a választási kampányban a magyarság megőrzéséről, a nemzetstratégiáról vitáznak a politikusok, íme egy példa, hogyan kell és lehet „az ügyet” szolgálni csendben, kitartóan. -Néhány szóban mutatkozzon be olvasóinknak. -1952-ben születtem a Maros megyei Magyarón, ami Holtmarossal alkot községet. Ott jártam iskolában is. Gyönyörű vidék: jobbra a Görgényi, balra a Kelemen havasok, ott folyik el a Maros, kiránduló és horgászóhelyek egymás után. Még nemigen tudtam beszélni, mikor már megtanultam úszni. -Hogyan került az Érmellékre? -Úgy kerültem, hogy megismertem a feleségem! A történet, hogy Nagyenyeden voltunk egy továbbképzőn, ahol elveszítettem a kulcsaimat, ő találta meg. Aztán meghívtam egy kávéra. Akkor már mindeketten tanítók voltunk. Én Marosvásárhelyen, ő Enyeden végezte a képzőt. Mindez 1977-ben volt, mármint akkor házasodtunk össze, én előtte még katona is voltam, aminek az idejét nem számolták bele a munkahelyen töltött időbe. A kinevezésem 1972-ben kaptam meg Máramaros megyébe, Erzsébetbányára (Băiuţ), tehát azóta tanítok, ami azt jelenti, hogy összesen ez a 41. év, amiből a 30. Gálospteriben. Akkoriban, visszatérve 1977-be, magyartanítók nemigen kerültek csak úgy be Bihar megyébe. A feleségem – aki gálospetri születésű – Belényesben tanított, ott lett is volna még egy hely, ami nekem megfelelt volna, de a Tanfelügyelőség nem hagyta jóvá, nekik megvoltak a saját embereik. Ellenben ott is volt egy szabad hely, ahol én tanítottam, és az ottani igazgatónő nagyon jóindulatú volt, el is intézte, hogy ő oda kerüljön. Attól kezdve mindketten ott tanítottunk, 1983-ig, amíg a tanítónő nyugdíjba ment Gálospteriben, a másik poszt már szabad volt. Akkor örültek nekünk, mivel kicsi település, és nem volt szakember sokáig. Ha összeszámolom, a feleségem a 38 tanévéből 36 évet tanított összevont osztályban, én pedig mindet, ami azt jelenti, hogy ez a 41 év. Én nem ismertem meg azt, hogy hogyan lehet dolgozni egy osztállyal, mindig két osztállyal dolgoztam. -Milyen összevont osztályban tanítani? -Nem könnyű. Most például elég „vegyes” az összetétel is: 21 gyerekből 2 magyar a faluból, négy gyerek a Szent Ferenc Alapítvány-féle Szentháromság Gyerekotthonból, a többi 15 roma. Az utóbbi 15-ből 12-nek apja is, anyja is analfabéta, tehát még segíteni sem tudnak a gyereküknek a tanulásban. Első osztályban nem szabad buktatni, második végére nem tanulnak meg írni, olvasni, számolni, akkor megbuktatja az ember, de háromszor nem járhatja ugyanazt az osztályt, és aztán harmadikban, negyedikben „lemorzsolódnak”. -Mi a különbség egy régi, és egy mai összevont osztály között? -Elméletileg nincs különbség, ugyanazt kell csinálni, csak a tananyag más. Tehát más a tartalom, a szerkezet változatlan. Az óra felében ugyanúgy foglalkozik a tanító az egyik osztállyal, aztán a másikkal. A dolog nyitja, hogy már elsőtől rá kell szoktatni a gyerket az önálló munkára, így negyedikes korára sokkal önállóbb lesz, mint egy nem összevont osztályos diák. Az okosabbja például már kisebb korában azt is megtanulja, amit a nagyobbaknak magyarázok, na, nem matematikából, mert azt gyakorolni kellene, de az olvasás, a történelem, az megragad. -Mindig I.-III. és II.-IV. osztályok voltak összevonva? -Volt év, amikor III. és IV. volt egyben, de az nehéz, mert mindkét osztályban sok a leadandó ismeret. A legegészségesebb az I.-III. és II.-IV. Most bejött az előkészítő osztály, amit úgy párosítottak, hogy 0.-I., II.-IV. és a harmadiknak van külön tanítója. -Sokkal nehezebb összevont osztályban tanítani? Nem gondolta soha, hogy váltani kellene? -Sokkal nehezebb. Mikor voltak szakinspekciók, nekünk ajánlották, hogy mint „jól felkészült szakemberek” – ezt mondta rólunk az inspektor, próbáljuk meg például Érmihályfalván, ahol volt is hely, és jobbak is voltak a körülmények, de maradtunk Gálospetriben, most meg már nem sok van a nyugdíjig nekem sem. -Apropó körülmények, azok milyenek? -Mi a református templom háta mögötti, a tájháztól visszafele a harmadik épületbe járunk, ahol máig nincs víz (csak a főépületben van). Azért nincs, mert az épület a református egyházé, amelyiknek nem is érdeke, nincs is pénze, az önkormányzat pedig nem fektet be, mert nem az ő épülete. Ugyanabban az épületben tanítok 30 éve, és majdnem ugyanabban a teremben is, mert idéntől egy másik terembe kerültem. Tehát 50-60 méteres körzetben van kút, az illemhely pedig az udvaron van, amit szükség esetén az éppen arra járók is használnak… Villanyáram az természetesen van, de a hálózatot is cserélni kellene, de ugyanaz a helyzet, mint a vízzel. Fafűtés van, amivel nincs is baj, csak nagy a terem, 12 x7 méter, és legalább 4,5 méter magas, oda komoly tüzelés kell. Szemléltető eszköz most már akadt, de példáéul az egész iskolában nincs egy számítógép. Én szereztem kettőt, de olyan ósdiak, hogy még nincs bennük CD-, csak floppy-lejátszó. Egyetlen szövegszerkesztő, meg rajzprogram van rajta, semmi egyéb. Az internetről ne is beszéljük, pedig óriási lehetőség lenne. Internetünk van otthon, de az nem ugyanaz. -Ha azt mondom, hogy nem XXI. századiak a körülmények, nem lövök túl a célon… -Hát, nem, de mindezek ellenére nem hagytuk ott az iskolát eddig sem, most pedig már nem fogjuk, hiszen kényelmessé tettük az otthonunkat. Ha még el is adnánk, nem kapnánk érte annyit Gálosptriben, amennyiért vehetnénk egy elfogadható házat Érmihályfalván. -Nem bánta meg, hogy kitartott Gélosptriben? -Sosem, minden körülmény ellenére. -A tanítói kézikönyv bemutatóján elhangzott, hogy ez a második kiadás. -Igen, ugyanezzel a címmel jelent meg a Corvin kiadónál 1999-ben, kisebb példányszámban. Az akkori megjelentetés a Schneider Antal tanár úr ötlete volt. Én írtam egy egyes fokozatú vizsgára szóló dolgozatot ezzel a témával, ő meg volt elégedve, és javasolta a megjelentetést, mivel sokan tanítanak osztatlan osztályban, és segítségükre lenne. Akkor csak Bihar megyében terjesztették, nagyon kicsi, talán 150-200 példány volt, de nem tudom pontosan, a technikai dolgok engem mindig kikerültek. -Sokat kellett változtatni az eredeti kiadáshoz képest? -Nem, a gyakorlati részt csak bővíteni kellett, például beírtuk az előkszítő osztályhoz kapcsolódó tudnivalókat. Többlet még, hogy Schneider Antal felkérte a volt tanítványait a világ minden tájáról, hogy írják meg ottani tapasztalataikat, ez van az első részben. Több elmélet van ebben a kiadásban, a gyakorlati rész is bővül egy kicsit valójában, sok az önálló gyakorlat. -Változott a világ, van internet, de az előbb elhangzottak alapján gondolom, azt a részt nem ön írta? -Nem, azt Schneider Antal írta. Én az órarendeket, a munkaterveket és az önálló foglalkozásra javasolt gyakorlatokat írtam. -Jelent ez a könyv valami elismerést? -Hát, leginkább szakmai elsimerésről beszélhetünk, nem anyagiról, legalábis eddig. Most 800 példány jelent meg, Bihar megyében már 200-nál többet adtak el. Volt bemutató a Partiumi Keresztény Egyetemen, Tenkén, Biharon, Belényesben, Székelyhídon, Érmihályfalván. Bihar tehát eladta a saját példányait. Visszajelzések, gratulációk az interneten jönnek. Az anyagiakról csak annyit, hogy mi még azt a pénzt sem kaptuk vissza, amit évekkel ezelőtt levontak a pedagógusoktól, aztán némelyek visszakapták – mi, a feleségemmel, még azt sem. -Apropó elismerés, az elmúlt négy évtized során „feltűnt-e” már valakinek a kitartásuk? -Nem, soha senkinek. Persze azon kívül, hogy inspekciókon gratulálnak a munkánkhoz. Az, hogy évtizedekig tapostuk a sarat, az még nem. -Hallott még hasonlóan hosszú, csak összevont osztályban töltött tanítói pályáról? -Nem. Előfordulhat, hogy van, de én nem tudok róla. A zónában, Székelyhídtól Érkörtvélyesig már a legöregebb tanító is vagyok, nem csak a legrégebben tanító tanító. Tehát a vállveregetés eddig elmaradt, de most hogy mondja, tényleg jól esett volna néha. A fiam szokta mondogatni, hogy „amit ti csináltok, az nem semmi”, de másnak eddig nem tűnt fel… Rencz Csaba Erdon.ro 2013. február 7.Elhunyt Katona-Szabó IstvánÉletének 91. évében, február 6-án elhunyt Katona-Szabó István, 1986 óta Gödöllőn élt író, újságíró, szerkesztő. Kézdivásárhelyen született 1922. november 10-én. Tanulmányait szülővárosában kezdte, majd a Marosvásárhelyi Református Kollégiumban érettségizett. A Bolyai Tudományegyetem közgazdasági karán politikai gazdaságtanból és szociológiából szerzett diplomát 1947-ben. Mint egyetemi hallgató a Móricz Zsigmond Kollégium diákigazgatója volt és a Világosság című napilap riportere. Tanulmányainak végeztével rövid ideig tanárként dolgozott a bánffyhunyadi gimnáziumban, majd 1948-tól egy évtizeden át a Falvak Népe, illetve Falvak Dolgozó Népe szerkesztője, 1950 és 1952 között főszerkesztő-helyettese volt. 1958-tól Marosvásárhelyen a Művészet, majd az Új Élet főszerkesztő-helyetteseként, 1967-től a lap szerkesztőbizottságának tagjaként és rovatvezetőként dolgozott. 1955 és 1986 között tagja volt a Román, majd Magyarországra települése után 1986-tól a Magyar Írószövetségnek. Első írása, egy, Tolnai Lajos marosvásárhelyi tartózkodásáról szóló adattár, Móricz Zsigmond lapjában, a Kelet Népében jelent meg 1941-ben. Írói és publicisztikai érdeklődésével a népi írók mozgalmához és szellemiségéhez kapcsolódott. A falu és a parasztság felemelésében látta a magyar társadalom fejlődésének megalapozását. A szövetkezeti mozgalom erdélyi hagyományainak folytatását, a finn szövetkezetek mintájára, az önkéntes szövetkezés gondolatát képviselte. Szembekerült az MNSZ nemzetiségi jogokat feladó törekvéseivel és felszólalt az 1945. novemberi hírhedt Marosvásárhelyi Kiáltványa ellen, mely Erdély határainak végleges romániai megoldását, a határok megváltoztatásának szükségtelenségét hirdette meg a béketárgyalások előtt. Az intézőbizottság tagjaként a kiáltvány elfogadása ellen szavazott, és tiltakozásul kilépett az MNSZ Központi Intéző Bizottságából. A kiáltványt elfogadó vita és gyűlés jegyzőkönyvének szövegét személyesen adta át Tildy Zoltán miniszterelnök kabinetjének, Erdei Ferenc belügyminiszternek, és más leleplező anyaggal együtt Demeter Bélának, a magyar béke előkészítő bizottság erdélyi szakértőjének 1946 januárjában. Ezt a kiáltványt a román külügyminiszter felhasználta a párizsi béketárgyaláson a magyar igények visszaverésére. Írói, közírói tevékenységével tudatosan, Sütő András főszerkesztősége alatt, célszerűen a magyar irodalom, művészet, és kultúra egymástól elszakíthatatlan egységét, közös hagyományainak folytatását szolgálta és jeles erdélyi képzőművészek és írók újraértékelését szorgalmazta. Mint szerkesztő és kritikus a fiatal művésznemzedék indulását támogatta. Főleg az ellenzéki román írókkal való jó viszony ápolására törekedett, értékeik megismertetéséért cikkezett a magyar nemzeti öntudat erősítésével egyidejűleg. Gondozásában jelent meg a Móricz-féle Magvető két erdélyi kiadása 1944-ben és 1945-ben, 1962-ben pedig magyar nyelvtan könyvet és olvasókönyvet szerkesztett a VII. osztály számára. Ő állította össze a romániai magyar művészek „ki kicsodáját”. 1955 és 1974 között több önálló kötete jelent meg. 1986-ban áttelepült Magyarországra és Gödöllőn talált új otthonra. Bekapcsolódott a politikába, 1991-1994 között az MDF városi szervezetének elnöke volt. 1995-től 2000-ig ő töltötte be a Remsey Jenő Művészeti Alapítvány ügyvezető elnöki tisztét, de ő volt a Nagy Sándor Művészeti Díj kezdeményezője és a Bolyai Egyetem Barátai Egyesületének alapító elnöke is 1995-től 2004-ig. 2012. november 11-én Gödöllőn ünnepelte 90. születésnapját, a jeles évfordulóra jelent meg új, egyben utolsó, „ A nagy hazugságok kora – Életem Erdélyben” című dokumentum értékű könyve, ami a korábban kiadott „Nagy remények kora” és a „Visszaemlékezések” folytatása. Temetéséről később intézkednek. onkormanyzat.MTI.hu, 2016. szeptember 12.A Kárpát-medence ÓpusztaszerenAz ópusztaszeri Nemzeti Történeti Emlékpark az egész Kárpát-medence területéről vonzza a látogatókat, ahogyan azt tervezői már az 1980-as évek derekán elképzelték. Az emlékhely története azonban ennél sokkal korábbra nyúlik vissza. Vendéglátónkat, Vincze Gábor történészt – akinek kalauzolásával az emlékpark valamennyi nevezetességét bejártuk – a nemzeti emlékhelyről faggattam. – Kezdjük a legelején: miért éppen Ópusztaszeren épült meg Magyarország Nemzeti Történeti Emlékparkja? – Ennek egyik kézenfekvő magyarázata az, hogy a 12. században itt egy igen jelentős egyházi központ létesült – egy nemzetségi monostor bencés templommal –, ami köré később mezőváros épült. Az 1500-as évek végéig egy virágzó egyházi szellemi központ működött Szeren, és azért épp itt, mert Szegedtől Buda fele egy ősi kereskedelmi út mentén feküdt. A régi térképek még megjelölték ezt az utat. A török világ végén a központ megszűnik, de a romok a 19. században is megmAradtak, a templom fala helyenként 2,5-3 méter magasan még állt. Az utókor fantáziáját az is felcsigázta, hogy Anonymus gestájában, a Gesta Hungarorumban földrajznevekkel precízen körül van írva Szer, a település. Anonymus krónikája szerint a honfoglaló vezérek itt jöttek össze, hogy meghányják-vessék az ország dolgait, és ezt a tényt a romantikus 19. században úgy dolgozták fel, hogy itt került sor Magyarország első országgyűlésére. – Az emlékpark legrégebbi, ma is álló alkotása az 1896-ban emelt Árpád-emlékmű. Tulajdonképpen ekkor született meg az emlékhely ötlete? – A millennium éve jó alkalom volt arra, hogy valamit kezdjenek ezzel a múlttal. A környék ekkor az északolasz származású Pallavicini Alfonz Károly őrgróf birtoka volt. Amikor szóba került a szeri történet, a mai emlékparktól 8 km-re található Pusztaszer falu Kecskemét városának a birtokaként szerepelt. Kecskemét egy Árpád-oszlopot szeretett volna állítani, amihez azonban sok pénze nem volt, az őrgróf viszont egy jókora Árpád-emlékmű felállítását vállalta olyan meggondolásból, hogy a híres romok az ő birtokán találhatók. Amikor Pallavicini őrgróf saját pénzén felépítette az emlékművet, sem a Kecskemétiek, sem a pusztaszeriek nem örültek neki, a hely azonban már Trianon előtt, majd a két világháború között az Árpád-kultusz melegágya, zarándokhelye lett, itt működött többek között a Pusztaszeri Árpád Egyesület. – Mit kezdett a kommunista éra a pusztaszeri Árpád-kultusszal? – A kommunisták egy roppant ravasz húzással erre a kultuszra még rátetettek egy lapáttal: 1945-ben itt kezdték el a magyarországi földosztást. Ennek kettős üzenete volt: Pallavicini őrgrófék birtokának szétverésével a gyűlölt arisztokraták elleni harcba foghattak, másrészt a hely szellemét igyekeztek deszakralizálni azzal, hogy később a földosztást a második honfoglalásként állították be. 1956 után ezzel az aktussal egy baj volt: a földosztó minisztert 1945-ben Nagy Imrének hívták, így aztán a második „honfoglalást” elhallgatták. A hatvanas években, Csongrád megyei szinten elindult egyféle mozgolódás, hogy kezdeni kellene valamit ezzel a történelmi örökséggel. 1945-től a kommunisták alapemberévé vált Erdei Ferenc – a Hazafias Népfront országos főtitkáraként – 1970-ben felveti, hogy létre kellene hozni egy történelmi emlékhelyet. Az országos pártvezetés meglepő módon nem sepri le az asztalról az ötletet, hanem bátorítja annak megvalósítását. Olyan neves személyiségek állnak az ügy mellé, mint Györffy György, a kor legjelesebb középkorász történésze, illetve a kissé perifériára szorított, de szakmailag abszolút elismert László Gyula régész-történész. Néhány „fontos elvtárs” létrehozza az Ópusztaszeri Országos Emlékbizottságot, amely a Csongrád megyei múzeumok szegedi központját – Trogmayer Ottó vezetésével – azzal bízza meg, hogy ássák ki a romokat. Az 1971-ben elindult ásatások jelentették az emlékhely kezdetét. – Hogyan került képbe a Feszty-körkép? – 1972-ben László Gyula vetette fel annak a lehetőségét, hogy a készülő emlékparkban kapjon helyet a háború végén, Budapesten kétharmad részben megsemmisült Feszty-körkép még megmenthető része. A felvetést mind a helyi, mind a központi pártvezetés támogatta. Menet közben alakult ki az az elképzelés, hogy Feszty Árpádnak „A magyarok bejövetele” című körképét állítsák helyre és egy erre a célra készülő épületben mutassák be. A körkép Szegedre szállított mAradványainak a restaurálására azonban csak jóval később került sor. Az 1971-től harminc éven át minden nyáron folytatott ásatások kiderítették, mennyire fontos település romjai fekszenek a mai emlékpark helyén. A múzeum egyik munkatársa, a ma is élő Juhász Antal néprajzos professzor kezdettől fogva a szabadtéri néprajzi gyűjtemény létrehozását irányította. A skanzen a két világháború közötti, illetve a 19. századi népi életet, a hagyományos alföldi paraszti világot mutatja be hitelesen. Juhász Antal a ma már mondhatni hungarikumnak számító Szeged környéki tanyavilággal kezdte a szabadtéri néprajzi gyűjtemény létrehozását. Később elkészült szeged-alsóvárosi „paprikás porta”, a makói „hagymás” parasztház és több más hasonló építmény. – A kommunista időben hogyan sikerült ideológiamentes övezetnek megőrizni az emlékparkot? – Az 1945-ös földosztást követő években született „kettős honfoglalás” ötlete még sokáig kísértette az elvtársakat. Szerencsére a földosztás, mint „újabb honfoglalást” bemutató monumentális emlékmű, soha nem készült el, az utókorra fennmAradt pályaművek makettjeinek fényképe azonban ma is elrettentő látványt nyújt a korabeli tervekről. Ahogyan telt az idő, a nyolcvanas évekre az ideológiai vonal elfakult, elszürkült. – Az emlékpark igazi látványossága ma is a Feszty-körkép. Hogyan sikerült egy jórészt elégett, megsemmisült műalkotást ilyen tökéletesen restaurálni? – Ez a lengyel restaurátorok kiváló hozzáértését és mintegy négyéves munkáját dicséri. A nyolcvanas évek közepén kezdett épülni, és az évtized végére készült el a Rotunda, a körkép kiállítási helye. Ekkor már egyértelművé vált, hogy hozzá kell fogni a körkép restaurálásához. Még a pártállam idején, 1989-ben létrehoztak egy Feszty-körkép Alapítványt, amelynek az Országos Emlékbizottság mellett az volt a feladata, hogy a körkép rekonstrukcióját menedzselje. A meghirdetett nemzetközi pályázatra két csapat jelentkezett: egy magyar és egy lengyel. A lengyelek nagy előnye volt, hogy az 1794-es racławicei csatáról készült körképet egy évtizeddel korábban már restaurálták: a lengyelországi műalkotásból is nagyjából annyi mAradt, mint a Feszty-körképből. A mesterek pontosan tudták, hogy a megmAradt részeket hogyan és milyen technikával kell kiegészíteni. Trogmayer Ottó döntött a lengyelek mellett, amiből később sértődés lett, de az idő és az élet őt igazolta. Trogmayer Ottó tavaly halt meg: ő volt 1971-től az ópusztaszeri emlékparknak a motorja, az igazi atyja. Nélküle ez nem valósulhatott volna meg. A lengyelek 1991-ben kezdték el a restaurálást és 1995-ben sikerült átadni a teljesen felújított műalkotást. – Hogyan fogadta a közönség a régi pompájában megelevenedő Feszty-körképet? – Óriási „látogatói bumm” vette kezdetét Magyarországról és szerte a Kárpát-medenceéből. Európában nemcsak a magyaroknak, hanem az oroszoknak, a bolgároknak, a lengyeleknek, a svájciaknak, a németeknek, távolabb pedig a kínaiaknak és az amerikaiaknak is van történelmi eseményeket megörökítő körképük. Ez a műfaj még a mozi világa előtt terjedt el, hiszen több dimenzióban lehetett látványosan bemutatni monumentális eseményeket. Elfogadtatása azonban sem a kommunista években, sem a rendszerváltás után nem volt igazából gördülékeny Magyarországon. Amikor 1989 előtt néhány szocialista elvtárs fintorgott a kiállítás ötletén, Trogmayer Ottó azzal válaszolt, hogy ha Moszkvában, a szovjet elvtársak annyira büszkék a saját körképükre, mi miért ne lehetnénk azok? Amikor 1995-ben végre restaurálták, ezúttal a liberálisok fintorogtak, hogy miért kell egy 19. századi elavult giccset újra bemutatni. Trogmayer Ottó ezúttal azzal vágott vissza, hogy ha az Egyesült Államokban is van ilyen, és nagy sikernek örvend, nekik vajon miért nem giccs. – Milyen manapság az ópusztaszeri emlékpark látogatottsága? Mennyire sikerült megőrizni a kilencvenes évek „népvándorlásszerű” tumultusát? – A Feszty-körkép átadása után mintegy tíz éven keresztül nem került sor semmiféle komoly fejlesztésre, mert az akkori vezetés megelégedett azzal, hogy újabb és újabb tömegek kíváncsiak a Rotundában kiállított körképre, illetve az Emlékpark többi nevezetességére. Jó darabig ez működött is, a kétezres években azonban apadni kezdett a látogatói létszám. Ekkor vetődött fel, hogy új attrakciókat kellene bemutatni: többek között olyan interaktív kiállításokra van szükség, amelyek a mai fiatalokat is megfogják. A tavaly átadott látogatóközpont új színt hozott az emlékpark életébe. Például 3D-s történelmi filmvetítésre ülhetnek be, vagy a Rotundában olyan új szemléletű kiállítások is látogathatók, amelyek a mai tizenéves nemzedékek számára sokkal izgalmasabbak és érdekesebbek, mint egy régi szemléletű panoptikum. Bármilyen népszerű is egy kiállítóhely, ha nincs folyamatos fejlesztés és nincsenek új ötletek, egy idő múlva érdektelenségbe fullad. A mi feladatunk az, hogy újabb és újabb programokkal csaljuk ide a közönséget. – Mennyire kedvelik a Kárpát-medence elszakított területeiről érkező vendégek az emlékparkot? – Már a nyolcvanas évek közepén megfogalmazták az Emlékbizottság tagjai, hogy itt kell találkoznia a Kárpát-medencei magyarságnak, ahogyan azt Árpád fejedelem idejében tették eleink. Az Ópusztaszeri Nemzeti Történtei Emlékparknak ma is ez az egyik legfontosabb küldetése: minél sűrűbben találkozzunk és ismerjük meg közös múltunkat. Makkay József erdelynaplo.ro Erdély.ma lapozás: 1-10
(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024 Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék
|
|
||||||||
